Népi orvoslás


Téma meghatározás, nemzetközi kutatások
Az utóbbi néhány évtizedben növekvő érdeklődés tapasztalható a különböző tudományok képviselői részéről a hagyományos társadalmak orvoslási szokásai iránt, melyeknek megismerése és feltárása csak az orvostudomány, a természettudományok, a modern pszichológia és a kultúrakutatás eszközeinek és módszereinek együttes alkalmazásával lehetséges, mert szinte minden nép sajátosan összetett kultúrális rendszerébe szervesen épülnek be az ugyancsak összetett gyógyító eljárások.

A hagyományos vagy népi orvoslás, az etnomedicina az orvosi antropológia legjobban fejlett és egyre inkább önállóvá váló területe, amely általában a törzsi, illetve a falusi társadalmakban élő közösségeknek a betegségek eredetére, tüneteire és gyógyításukra vonatkozó hagyományos ismereteit vizsgálja.

Egyes szerzők és kutatók ugyancsak a hagyományos vagy népi orvosláshoz sorolják az olyan klasszikus civilizációk jól kidolgozott orvoslási rendszereit, mint például az indiai vagy ájurvédikus, júnáni vagy görög-arab, kínai, kampó vagy japán, tibeti vagy amchi, azték stb.

A hagyományos vagy népi orvoslásnak van néhány figyelmet érdemlő jellemvonása, mely az alábbiakban foglalható össze röviden: ember és természet, ember és ember viszonya - a hagyományos közösségekben élő emberek a természettel szoros összhangban élnek; a közösség tagjaira a természet kímélete és az ökológikus gondolkodás a jellemző; gondolkodásuk és cselekedeteik - a közösségen belül - ugyanazokon a hiedelmeken és szokásokon alapulnak.

betegségek, tünetek elnevezése - a tünetek és betegségek okairól alkotott elképzelések népenként, közösségenként változnak, és az esetek legnagyobb részében nem azonosíthatók az akadémikus orvoslásban ismert és használt tünet- és betegség elnevezésekkel. A természeti népeknél és a hagyományos közösségekben gyakran találkozhatunk a természetfeletti lények okozta betegségekkel, melyeknek megismerése és kezelése sajátosan összetett ismereteket igényel.

gyógyító emberek - a hagyományos orvoslással foglalkozó embereket tevékenységük szerint különböző névvel jelölhetik (például füves, csontrakó, kenő, jós, bába stb.). Ezek a gyógyítóemberek különböző „diagnosztizálási módszereket” és gyógyító eljárásokat alkalmaznak, ennek megfelelően a betegségekről és gyógyításukról szerzett ismeretanyaguk és tapasztalatuk is eltérő lehet.

A gyógyítók egy része kizárólag hagyományos orvosoktól szájról szájra történő ismeretátadás révén és megfigyelések útján szerezte ismeretanyagát, míg mások valamilyen modern orvosi ismereteket is tartalmazó képzésen is részt vettek. Csoportosításukkor sokféle tényezőt (pl. eredeti elnevezésüket, gyógyító emberré válásuk okát, betegségekről és gyógyításukról alkalmazott elképzeléseiket, alkalmazott diagnózisukat és gyógymódjaikat, felhasznált gyógyanyagaikat stb.) figyelembe kell venni ahhoz, hogy a társadalmukban betöltött tényleges szerepüket is megismerhessük.

gyógymódok és gyógyítóeljárások - az egyes, hagyományos gyógyítók által alkalmazott eljárásokat - modern természettudományos ismeretekre alapozva - rendszerint racionális és irracionális eljárások közé sorolják. Ez utóbbiakat helyesebb hiedelmeken alapuló eljárásoknak nevezni. A többnyire igen összetett gyógyítóeljárások elemzéséhez és megértéséhez - a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek, rítusok és mágikus elemek miatt - egyidejűleg több tudományterület ismeretanyagára van szükség.

gyógyanyagok (materia medica) - a gyógyítás során számos növényi, állati és ásványi eredetű anyagot használnak fel, melyek egy adott ország hagyományos gyógyszerkincsét alkotják. Az ezekre vonatkozó lejegyzett ismeretanyagot egy adott ország hagyományos gyógyszerkönyvének tekinthetjük.

Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint a Föld lakosságának mintegy 70-80 %-nál az alapvető egészségügyi ellátást hagyományos gyógyítók biztosítják (a hagyományos szülészetben ez az arány 90 %), kiknek munkája során több mint 20.000 gyógynövényt, illetve állati és ásványi anyagot használnak fel.

A hagyományos orvoslás értékeinek megmentését és egyes gyógymódjainak a modern egészségügyi ellátásba történő bevonását ösztönzi az Egészségügyi Világszervezet Hagyományos Orvoslás programja (http://www.who.int/mediacentre/factsheets/fs134/en) és felhívja a tagországok figyelmét a hagyományos orvoslás kutatásának fontosságára, az ezzel kapcsolatos ismeretek összegyűjtésére. Az EVSZ támogatásával szinte valamennyi földrészen létesültek hagyományos orvoslás kutató központok, melyek mellett az utóbbi néhány évtizedben számos regionális és nemzetközi szervezet és társaság alakult azzal a céllal, hogy a hagyományos orvoslás kutatóit és a kutatásokat összefogja, a kutatások eredményeit pedig minél szélesebb körben ismertté tegyék.

Ugyancsak a fentebb említett célokat szolgálják a különböző témakörökben (etnomedicina, orvosi antropológia, etnobotanika, etnofarmakológia stb.) megrendezésre kerülő konferenciák, a főként hagyományos orvoslással foglalkozó folyóiratok (pl. Curare, Journal of Ethnobiology and Ethnomedicine Viennese Ethnomedicine Newsletter, Journal of Ethnopharmacology Ethnopharmacologia és a különböző adatbázisok (PHARMEL, TRAMIL, Native American Ethnobotany, PRELUDE stb.).

Az utóbbi 1-2 évtizedben a hagyományos orvoslás és a kapcsolódó tudományterületek egyetemi oktatása iránt is fokozódó érdeklődés tapasztalható.

A hagyományos orvoslás kutatásának jelentőségét igazolja, hogy számos példa utal arra, hogy olyan területeken hívhatók segítségül a hagyományos gyógyítók és a hagyományos gyógymódok, valamint a hagyományos orvoslás ismereteivel is rendelkező modern orvosok, ahol az akadémikus orvoslás eszközeivel elért eredmények szerénynek mondhatók (pl. TBZ - Társadalmi Beilleszkedési Zavarok, Culture-Bound-Syndromes - adott kultúrához kötött tünetegyüttesek, szülészet a harmadik világ országaiban, krónikus betegségek kezelése hagyományos gyógynövényterápiákkal, mozgásszervi betegségek kezelése hagyományos csontrakók közremüködésével stb).

Népi orvoslás kutatás a Kárpát-medencében és Moldvában A magyar népi orvoslásban alkalmazott gyógymódok gyűjtése és feljegyzése már a XIX. század végén megindult, de intenzívebb, szervezettebb és célzottabb gyűjtőmunkákra csak a II. világháború után került sor. Ezekben a munkákban néprajzkutatók, nyelvészek, orvosok, gyógyszerészek, botanikusok, biológusok, agrárszakemberek egyaránt részt vettek. A teljesség igénye nélkül említhető meg például Aumüller István, Bálint Sándor, Berde Ilona, Bosnyák Sándor, Csedő Károly, Danter Izabella, Deáky Zita, Diószegi Vilmos, Gémes Balázs, Grynaeus Tamás, Gunda Béla, Halászné Zelnik Katalin, Hoppál Mihály, Jung Károly, Karasszon Dénes, Kész Margit, Kóczián Géza, Kótyuk Erzsébet, Miklóssy V. Vilmos, Márkus Mihály, Oláh Andor, Papp József, Penavin Olga, Péntek János, Pintér István, Pócs Éva, Rab János, Rácz Gábor, Rácz-Kotilla Erzsébet, Szabó István, Szabó László Gy., Szabó T. Attila, Tankó Mária, Vajkai Aurél és Vasas Samu neve.

A kutatások 1945-ig elért eredményeiről Vajkai Aurél (1948) írt összefoglaló tanulmánykötetet, Oláh Andor tollából pedig A magyar népi orvoslás életrajza címmel jelent meg kötet 1986-ban. A fentebb említett kutatók áldozatos és értékteremtő munkájának gyümölcseiként sorra jelentek meg egy-egy földrajzi vagy néprajzi tájegység népi orvoslásával, illetve (gyógy)növényhasználatával foglalkozó monográfiák és szakcikkek. Ezek többsége az Orvostörténeti Közlemények, a Gyógyszerészet, az Ethnographia, a Folklór Archívum és más egyéb folyóiratok hasábjain látott napvilágot, de emellett kéziratokkal, fotókkal és hangfelvételekkel is gyarapodtak könyvtáraink és múzeumaink (pl. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár; Néprajzi Múzeum stb.) gyüjteményei.

Kiemelkedően gazdag gyűjtéseikkel és azok összefoglaló kötetekben való közzétételével alkotott maradandót Gémes Balázs (országos kérdőíves adatgyűjtés), Grynaeus Tamás (Békés és Csongrád megye), Hoppál Mihály (népi orvoslást bemutató tanulmányok, kiállítások, oktatófilmek) Kóczián Géza (Gyimes, Kalotaszeg, Kászoni-medence, Máramaros, Vendvidék stb. - munkatársak: Pintér István, Szabó István és Szabó László Gyula), Oláh Andor (Békés és Szatmár megye), Rab János (Gyergyó és Gyimes), valamint Péntek János, Szabó T. Attila és Vasas Samu (Kalotaszeg és Udvarhelyszék).

A népi orvoslás és a népi növényismeret gyűjtését és kutatását nagy mértékben segítette az, hogy: az Ethnographia a megjelenésétől kezdve (1890) folyamatosan helyt adott a gyűjtések adatainak közzétételére; az 1950-es évek elején megindult az önkéntes néprajzi gyűjtőmunka; 1955-ben megjelent az Orvostörténeti Közlemények első száma; és 1974-ben megalakult a Magyar Orvostörténeti Társaság Népi Orvoslási Szakosztálya. Gazdag népi orvoslási és etnobotanikai anyag található a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának Adattárában (Népi Gyógyítás Archívum), a Néprajzi Múzeumban (Etnológiai adattár), a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár gyűjteményében, a Magyar Népi Orvoslás Topográfiája elnevezésű országos kérdőíves adatgyűjtés anyagában, valamint orvostörténeti és etnobotanikai adatokat tartalmazó adatbázisokban (pl. MTA SZTAKI - Budapest, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola - Szombathely). Ezek mellett azok az adatok is érdekesek, amelyek a Pallas Nagy Lexikona és a Magyar Néprajzi Lexikon köteteinek népi orvosláshoz kapcsolódó címszavai alatt találhatók.

1974-ben a veszprémi Bakony Múzeum adott otthont annak a kiállításnak, amelynek rendezői kísérletet tettek a hazai múzeumok népi gyógyítással kapcsolatos tárgyi emlékeinek összegyűjtésére. A képanyaghoz és a tárgyi emlékekhez Hoppál Mihály és Törő László írt kísérőszöveget, amely magyar és angol nyelven az Orvostörténeti Közlemények különszámában jelent meg (1975). Ezt a kiadványt 1979-ben egy újabb, Antall József és Buzinkay Géza által szerkesztett népi orvoslással foglalkozó kötet követte; és azóta szép számban láttak napvilágot más, népi orvoslással és etnobotanikával foglalkozó munkák. 2000-ben a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum adott otthont, valamint anyagi és szakmai támogatást a Hagyományos Orvoslás Évszázadai című kiállításnak.